100. Rész

Sziasztok! Végre van időm. Tudom kértétek folytassam, de sajnos úgy alakultak a dolgaim, hogy egyáltalán nem lesz időm foglalkozni a bloggal. Nem örülök, hogy abba kell hagynom, de úgy érzem az lesz a legjobb, ha most szépen lezárom a történetet. Köszönöm mindenkinek aki eddig olvasta. A New Day-re sem fog több rész felkerülni.  Pusziii! Hiányozni fogtok!
~Brianna Black

Egy kis zene a rész hangulatához : https://www.youtube.com/watch?v=URblbwlpnLc

  "Máris megtörtént?" Visszhangoztak a fejemben az ügyvéd szavai. Otthon ültem az ágyamon. Kipakoltam a dobozt, A levél, ami igazából csak egy hivatalos irat. A szerződések és egy bankkártya. Hidegebbek mint a pisztoly csöve. Egy régi Colt. Együtt szereztük, a párja eddig mindig nálam volt, bár csak ritkán lőttem.  A kocsikulcsa, és még egy rakat kulcs. A különböző bárjaihoz, lakásokhoz és gyártelepekre. Fényképek. Egy fényképünket sem tartottam meg. Neki rengeteg volt. Könnyek szúrták a szemem. A naplóból is kilógott néhány sarka. 
  Még nem mertem kinyitni. Fekete bőr kötéses nagyméretű könyv volt. Puha fedelén végig simítottam és lassan magam elé húztam. A gondolataim elképesztő sebességgel cikáztak. "Mióta vezethette? Miket írhatott le? Egyáltalán miről? Milyen kérdésekre adhatva választ?" Remegett a kezem ahogy lassan kinyitottam. 
  Rögtön egy fénykép nézett vissza rám. " Miért hagytál itt? " sikította a kérdést a lelkem. Lapoztam. Mikor a levelet olvastam fel sem tűnt, milyen szép is az írása. Szigorú, szálkás betűi az egész lapot behálózták. Nem sokkal az előtt kezdte el írni, hogy visszajött a városba. Elmeséli az időszakot, milyen volt neki, mikor még együtt voltunk. Mintha késeket szúrtak volna sorban a szívembe. Éreztem ahogy ketté hasad és meghal bennem valami. Egy részem követte Őt a távolba. A lelkem utána halt. A börtönről is írt. Végig értem aggódott. Aztán mikor kómába kerültem, miután újra megtaláltuk egymást, a poklot élte át. Akárcsak én miközben olvastam.
  Nem bírtam tovább. Összecsaptam és a mellkasomhoz szorítva a naplót magzatpózba kuporodtam az ágyon. Egész picire próbáltam összehúzni magam és közben némán folytak a könnyeim. Mindenem fájt. Úgy éreztem elhagy az élet. 
  Egy kórházi ágyon ébredtem. Csak tompán éreztem a testem. Kissé remegtem a fájdalomtól amikor felültem. Aztán felismertem a mellettem gubbasztó alakot. Drake volt. A kis szekrényen kinyitva a doboz. Benne a levél, a fényképek, ő pedig a naplót írta. Nem is gondolkoztam. Az arcára tettem a kezem. Kissé meglepődött. Olyan elmélyülten írt, hogy nem vette észre mikor felébredtem. Nem hagytam neki több reakcióidőt csak megcsókoltam . Mikor elhúzódott szomorúan mosolygott. 
  - Ne haragudj rám! - simított végig a karomon. Az egyik atlétám volt rajtam. " Mit keresek egy kórházi agyban?  A saját ruhámban és bakancsban? " Nem állt össze a kép.
 - Álmodok - suttogtam és megszorítottam a kezét. Furcsa volt. Az emberek általában nem tudják, hogy álmodnak . A szívem újra darabokra tört. 
  - Ne sírj! - könyörgött, miközben a naplót a dobozba zárta és átült az ágyam szélére. 
  - Sajnálom" - bújtam ösztönösen az ölébe. 
  - Mit Kincsem? Kérlek ne sírj már! - törölgette a könnyeim. 
  - Nem akartalak elveszíteni, de ellöktelek magamtól és most... -elakadt a szavam. Az arcom a nyakához nyomtam. Még az illatát is éreztem. Az egész annyira különös volt. 
  - Itt mindig veled leszek! - Ölelt át szorosabban - Vigyázok rád megígértem. Csak olvass. - Értetlenül néztem rá. Megérintette az állam és amint az ajkaink összeértek kinyílt a szemem. 
 Hideg volt. Az ágyamon feküdtem a naplót ölelve és folytak a könnyeim.