Sziasztok! Megint itt vagyok de nem is írom sokáig a bevezetőt mert elfelejtem amit a történethez akartam. Pusziiii!
~Brianna
Danny az orvosra pillantott aki csendben bólintott.
- Annyira sajnálom. - Tette a kezét újra az arcomra - A babát nem tudták megmenteni.
Lassan húztam a hasamra a kezem. Alig tudtam meg, és már el is veszítettem. Túl estem azon a határon, hogy fájdalmat tudjak érezni. Egyszerűen üres voltam.
- Ashley és a többiek? Egyáltalán mióta vagyok már itt? - Egyre tisztább volt körülöttem minden. Teljesen magamhoz tértem.
- Ashley-t pszichiáter kezeli. Teljesen bekattant a baleseted után. Már két hónapja.
Danny nem tágított mellőlem. Folyamatosan bent volt nálam. Jóformán csak fürdeni járt haza. A próbákra se ment. A srácok néha bejöttek hozzá a kórházba, hogy beszéljenek vele a banda haladásáról. Én nem láthattam őket. Újabb egy hónap telt el mire hazaengedtek. Addig csak Dannyvel voltam hajlandó beszélni, meg persze az orvosokkal. Rám szabadítottak egy pszichiátert is. Persze rendes kislány voltam szépen beszélgettem vele így ő sem látta már okát, hogy tovább tartsanak bent. Igaz a lelkemre kötötték, hogy minden kezelésen jelenjek meg.
Ash állapota is javulni kezdett állítólag, miután elmondták neki, hogy felébredtem és gyógyulok. Nem akartam őt látni. Féltem. Nem tudtam mit kezdenék a találkozásunkkal. Ő sem keresett. Pedig már látogathatott volna. Valószínűleg ugyan azt érezte mint én.
- Üdv itthon Cicus! - Ölelt meg Dylan mikor Dannyvel beléptünk a nappaliba. Az oldalán Cassy mosolygott rám biztatóan. Ash kivételével mindkét banda teljes legénysége jelen volt.
- Már nekik is hiányoztál ám! - állt elém Jorel a cicáimmal.
- Köszönöm! - "ugrottam" neki is a nyakába. Az ugrás erős kifejezés mert teljesen le voltam lassulva. - Jack! Jane! Hogy vagytok Babácskáim? - szeretgettem meg a két kicsikémet. A cicák boldogan hízelegve bújtak hozzám.
Kissé mindenki feszélyezve érezte magát. A többiek örültek nekem én viszont már nem éreztem ugyan annak akivel legutóbb ültek a nappalimban. Gyászoltam a kisbabát aki nem születhetett meg. Az apját akit már rég elveszítettem és Drake-et. Drake mellettem volt mielőtt az történt. Vigyázott rám. Mindig is szeretett és ezt csak akkor hittem el neki. Bármit megadtam volna azért, hogy újra beszéljek vele. Rettenetesen hiányzott. A temetésén sem lehettem ott. Bár csak egy jelképes szertartás volt mivel porrá égett a balesetben. Úgy éreztem el kell búcsúznom tőle, de a sírjához hiába mentem volna, bár Danny azt mondta, néhány személyes tárgyat temettek a koporsójába. Szerinte John még az egyik pisztolyát is becsempészte.
- John! - szólaltam meg váratlanul mikor már legalább 5 perce csendben ültünk.
- Mit szeretnél? - Engedett el Danny aki addig engem ölelt és értetlenül nézett rám.
- Beszélnem kell John-al. - próbáltam megfelelő magyarázatot találni de nem ment.
- Felhívom Claudiát. - vágta rá egyből és már telefonált is.
Sziasztok! Tudom hatalmas kihagyással jelentkezem ismét de akadt egy kis válságom. Vagy egy fél füzetet írtam tele különféle novellákkal de ehhez egyszerűen nem akart megszületni a folytatás. Nos, még mindig nem tudom mi lesz de megpróbálom elkezdeni hátha egy picit alakul valami. Pusziiii
~Brianna
- Nem lehet. Suttogta elképedve. Nem tudtam olvasni az arcáról. - Ez nem lehet - Ismételte meg újra és rám nézett. Egyszerre sütött a tekintetéből a bánat és az öröm, a fájdalom, a félelem és a remény. - Ugye nem akarod.... tudod....? - Szinte könyörögtek a szemei.
- Meg fogom tartani. Akár része leszel az életének, akár nem. - Jelentettem ki határozottan. Igazán nem tudtam akarom-e, hogy Ashley a gyermekem életének a része lenne. Az az ember aki velem szemben állt nem tudtam kicsoda. Viszont az apja volt és ez ellen nem tehettem.
- Nem veheted el tőlem. Ha téged el is veszítettelek, Ő hozzám is tartozik. - Nézett ismét a hasamra majd a szemembe. Farkasszemet néztünk. Próbáltunk olvasni a másikban. Én teljesen össze voltam zavarodva de dacosan tekintettem az arcára. Tanácstalan volt. Gondolkodott Ő is. Próbáltuk eldönteni hányadán is állunk épp egymással. Nem tudtuk igazán, mit is jelenthet számunkra ez az új helyzet.
- Nem veszem el. - Törtem meg a csendet. - Megérdemel egy esélyt, hogy legyen apja - gyenge volt a hangom, csak suttogni tudtam. - Viszont ha nem az apja leszel, ha veszélybe sodrod, nem látod többet. Nem fogom engedni senkinek, hogy őt bántsa. Még neked sem! - Próbáltam határozottságot erőltetni a hangomba. Meglepődtem magamon hirtelen mennyire határozottnak és erősnek tudtam tűnni. - Viszont ha úgy érzed, nem bírsz felelősségteljes lenni, ezt a beszélgetést akár el is felejtheted, mert garantálom, hogy soha nem fogod látni.
Egy pillanatra megmerevedtek az izmai. Mérlegelte a szavaimat. Állta a tekintetem és bármelyik pillanatban ugrásra kész volt.
- Szeretlek - mindössze ennyit mondott. Egyszerűen nem tudtam hogyan reagáljak. Teljesen összezavarodtam. Csupán egy másodperc műve volt, csak annyira volt szüksége, hogy meglássa a bizonytalanságom. Hozzám hajolt és az ajkai az enyémeket súrolták. Nem követelőzött, nem támadott le. Várta, hogy kezdeményezzek ha akarok, de megadta a lehetőséget, hogy elhúzódjak.
Nem tettem. Egy centit se mozdultam. Az összes porcikám acéllá változott. Lassan a karjai körülfontak. Meleg és megnyugtató ölelés volt. Már szinte meghitt. Még mindig várakozott. Aztán ahogy a szemébe néztem emlékezni kezdtem. Az ellenségeskedéseire, aztán, hogy mégis szeretett. Arra, hogy eltűnt, hazudott. Liára. Megcsalt. Megfenyegetett. Elhúzódtam.
- Ő összeköt minket, de már nem tudjuk helyrehozni. - Sóhajtottam lemondóan - Szeretlek Ashley. Halkan mondtam, alig hallhatóan, de tudtam, ő ezt szavak nélkül is tudná. Teljesen összezavarodtam. - Mennem kell! - engedett felállni. Kinyitotta nekem az ajtót. Egészen a kocsiig kísért. Beszálltam és elhajtottam. Az utolsó emlékem egy fehér villanás.
Valami pittyogott. Nem tudtam kinyitni a szemeim. Egyenletesen szólalt meg a hang. Ütemesen. Még félig aludtam. Nem is akartam felébredni, de egyre idegesítőbbé vált. Az ütemet ismertem. Megpróbáltam felismerni. Mint a szívdobogás. "De mi ez?" Erőt vettem magamon. Megpróbáltam felébredni. Nem tudtam. Be voltam zárva a sötétségbe egyedül. Füleltem. Hátha még valamit érzékelek. Bármit ami körülöttem van. Melegség. A bal kezemben. Egy érintés. Annyiszor éreztem már. Ismertem. Lassan tértek vissza az érzékszerveim. Az ismerős parfüm illata és virágok. Rózsák, a kedvenceim. Majd egy hang. Ha nem szólal meg is tudtam volna, hogy Danny van mellettem. Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam az arcát. Megmozdulni, hozzábújni, hogy biztonságban legyek. Csak szerettem volna. Vak voltam és mozdulatlan. A szavaira figyeltem. Nehezen értettem meg, de egyre tisztábban ismertem meg a hangokat. Végre a gépek nem voltak olyan idegesítőek. Talán köszönt, azt hiszem. Sokszor járt már nálam.
- El kell mondanom valamit. Mivel úgy gondoljuk itt vagy velünk és hallasz minket, ezt is el kell mondanom. - A hangja fájdalmas volt. - A többiek szerint nem kellene, de jogod van hozzá, hogy tudd.
- Mondd már! - könyörögtem, de nem tudtam megszólalni.
- Jajj annyira sajnálom! - Sóhajtott és a másik kezét a arcom bal oldalára simította. A tenyere melegét is éreztem. - Drake egyik szórakozóhelye leégett hajnalban. - A pittyogás ami a pulzusom mutatta gyorsult, Danny hirtelen elhallgatott, talán a kijelzőt figyelte. Az állapotom stabil volt. - Azt mondták szerencsére senki nem tartózkodott az épületben, csak egy ember.
Éreztem ahogy a könnyeket amik legördülnek az arcomon Danny letörli.
- Drake... - suttogtam és ezúttal a hangok elhagyták ajkaimat. Lassan és vontatottan, de kimondtam a nevét. Megpróbáltam megszorítani Danny kezét. Erőtlen voltam, de a végtagjaim engedelmeskedtek. Lassan leolvadt a hideg fém ami fogva tartott. Kinyitottam a szemeim.
- Danny.... Drake... - Néztem a rémült, boldog és szomorú Dannyre.
- Nővér! Orvos! Valaki! - Kiáltott ki a kórterem ajtaján. Mozdulni akart, elindulni, de nem tudta elhúzni tőlem a kezét. Nem szorítottam, épp hogy csak megfogtam. Tudta, ha elenged újra elnyel a sötétség. Bíztam benne mégis rettegtem, hogy megteszi és akkor többet nem térek magamhoz.
Valakik bejöttek. Talán az orvos, egészen biztos. Danny-t akarták kiküldeni. Próbáltam erősebben szorítani a kezét.
- Ne... - továbbra is suttogni tudtam csak - Danny...
Éreztem, ahogy gyengéden megszorítja a kezem. A dokik is beszélni kezdtek hozzám és vizsgálgatni. Újra az éles fény. Egymással beszélnek.
- Hölgyem, meg tudja mondani, mi a neve?
- Brianna.... Black....
- Tudja mi történt magával? Emlékszik bármire is? - Megrohantak az emlékek.
- Ashley.... a ........ fény.... a baba? - kérdeztem. Miután otthagytam Ash-t csak a villanásra emlékeztem aztán a sötétség. Néha Danny hangja. Mindig mellettem lehetett. Csak őt engedték be hozzám. Nem hagyott magamra. - Danny ... - suttogtam újra a nevét és ránéztem. Csillogtak a szemei. Nem tudtam eldönteni, hogy el nem engedett könnyek vagy a képzeletem szüleményei.
